Nah...

megvolt az első leégés. Fájdalmas hátsófelemet (hátam, combom) kenegetem egy itteni aloe- és kamillakivonatú krémmel, hátha nem hámlok le és reménykedve, hogy kicsit szűnik a húzódó-égő érzés :)

a fotó nem most készült, akkor kicsit csendesebb volt a tenger - de kb. ez volt a kilátás onnan, ahol leterítettük két óriástörölközőnket...

A hétvége mindkét napján elmentünk pancsikálni. Először Pihára, ami a legszebb hely a földön, de tényleg... és akkor hullámok voltak, és úgy pezsgett az egész, hogy csak vihogtunk ott ketten, mint valami idétlen serdülők. Vittük magunkkal Esztert is, bár ő most nem volt fürdős hangulatban - amit mondjuk elfogadok, mert nem tünt annyira húdemelegnek. Nem is annyira fördőzős idő ez még, csak mi voltunk borzasztóan-rettenetesen-nagyon kíváncsiak a vízre. Először éreztük, hogy jah, most lefagyott a bokacsontunk... de ha már itt vagyunk, sétáljunk beljebb kicsit. Aztán jött pár hullám, és nyakig vizesek lettünk. A kérdés a mártózással/nem mártózással kapcsolatban eldöntött lett. Ott amúgy is nagy volt a hullám, mert a parttal szemből érkezett a szél - és ez mindig nagy hullámokat eredményez.
A parti életmentők rendesek voltak, egyesével mindenkit figyelmeztettek, aki a vízben volt, hogy 10 perc múlva elmennek, és hogy figyeljünk arra, hogy nem messze attól a helytől van egy mélye árok, és nemsokára dagály csúcspont lesz, és a víz egyszerűen beszippant... de arrébb van egy viszonylag biztonságos zóna... A lényeg: türelmesen és kedvesen kommunikálnak, pedig... Ok, ehhez még mindig szoktatnom kell magam :) Nem fizetek, mégis kedvesen szolgáltatnak. Különös, nemde?
A Piha Beachről már írtam itt-ott, sztem. Visszanéztem, nem írtam. Megbocsáthatatlan...

nem saját fotó - de kb. ez volt a kilátás arról a helyről, ahol mi voltunk - előttünk a Rangitoto sziget, ami valójában egy vulkán...

A másik hely: Takapuna Beach. Ez is homokos part volt, de ez olyan, ahol fehér homok volt, nem volt annyira átkozott forró, mint Piha. Ott a ritkaságszámba menő fekete homok van. De finoman puha... pár kagylóhéjjal elvétve... Barátainkkal mentünk, úgyhogy a kis csapat, ami 5 főből áll: beültünk a mi zöld Reanult-unkba, és irány az autópálya. Ez sincs messze, kb. fél óra alatt ott voltunk. Pancsi egész délután, meg napozás, meg effélék. Csodás, nah.
Meg a lényeg: beszélgetés Edittel. Szeretek vele beszélgetni.

Ami itt trükkös: a víz mellett mindig fúj a szél, ezért nem érzi az ember, hogy már pecsenyére sült, mert a kellemes szellő ellenére átkozottul árős ám a nap (ami köszönhető az ózonliknak, meg annak is, hogy közelebb vagyunk az egyenlítőhöz, mint Mo-on voltunk).

Fotómasinát nem vittem. Barátaink is elfelejtették. Ezért csak az a fotó maradt meg, ami a parton talált tengeri csillagot mutatja be a nagyvilágnak...