10/09/2010

Last night at home


Előbb erősen lobogott a tűz, később apa fel-fel szította a parazsat a kandalóban. Anya igyekezett gyorsan megtanulni a zongorakesztyű mintáját, nehogy elmenjek és ne tudja befejezni... A gyerekek ott kóstolgatták életükben először a mályvacukrot - de olyan jól sikerült a bemutatkozás, hogy biztos lesznek még randik a fajtájával... Próbáltunk lefeküdni időben, emlékszem, de nagyon nem akart menni. Úgy éreztük, annyi még a mondanivaló... De tisztában voltunk azzal, hogy a hajnal nagyon gyorsan el fog jönni...

Vicces volt, egész este azon elmélkedtem, hogy az a vacak sajtpapír, amiért kiadtunk egy fél vagyont és aminek a tetejére az volt kinyomtatva, hogy plane ticket, és semmilyen személyes adatok nem voltak rajta - vajon valódi-e, vagy csak átrázott az utazási iroda vezetője... :D Elképzeltem a szituációt, hogy állunk egy darab papírral, és állítjuk, hogy igenis, nekünk van helyünk a gépen, ők meg körberöhögnek, hogy na ne mondjuk már, nincs is ilyen járat...

Talán legjobban Dönc hiányzik. Vele nem tudunk kommunikálni semmilyen formában, míg mindenki mással azért megtaláljuk a módját. Olyan sokszor jut eszembe... és annyira bír fájni a hiánya...

1 megjegyzés:

  1. Nekem max. csak a Zongoralecke c. filmből van fogalmam erről a misztikus szigetről, de a képeid, a címfotó is ezt a fantasztikus hangulatot hozza. Gyönyörű lehet!

    Mennyire hiányozhat Dönc!
    Én csak másfél hónapig voltam két kutyus választott gazdája, de amikor látogatóba megyünk és búcsúzóul óvatosan ráteszik a térdemre a tappancsukat, hogy maradjak még, egészen elérzékenyülök.

    Szép ez a bejegyzés, a pattogó tűz...
    egy dal jutott az eszembe, mialatt olvastam:

    Felhő csorog a csészémbe reggel
    Apa fogja a vállam, hogy kelj fel
    És látod rohanunk apával kéz a kézben
    Úgy ahogy volt, mint a mesében

    talán mert tudom, hogy nagyon szereted a kávét.

    VálaszTörlés